2017. dec. 23.

4. rész - Az alkohol nem játék


   A buli helyszíne egy kimondottan szűkösnek bizonyuló klub, ahol nem lehet megtenni egyetlen métert sem anélkül, hogy valaki ne próbáljon meg fellökni. Ilyen körülmények között próbálunk YoonGira és Jungkook többi haverjának nyomára lelni, eddig sikertelenül.
   Jungkook végül úgy dönt, hogy talán pár ital után sikeresebb lesz a keresés, ezért a pulthoz rángatva engem, rendel valamiféle alkoholos italt magunknak. Ezzel még a világon semmi probléma nem lenne, teljesen jól érzem magam, a hangulatom is kezd előbújni, és úgy érzem, hogy jól fog telni az éjszaka, de amikor a fiú már az ötödik adag piát itatja meg velem, azt hiszem elvesztem a kontrollt.
   Fények villannak fel, emberek köszönnek nekem úgy, mintha gyerekkori barátok lennénk, én pedig túlságosan lelkesen borulok a nyakukba. Az egész klub forog, a zene őrjítően hangos, és annyira fel vagyok pörögve, hogy önmagamat meghazudtolva, felszabadultan ugrálok a helyiség kellős közepén.
   Jungkook a kezemet fogja, de a következő pillanatban már a derekamon érzem a tenyerét. A fejemet a vállára hajtom. Jó ez a pár másodpercnyi pihenés, még talán el is tudnék aludni itt, egy ilyen védelmező ölelésben.
Jungkook – egyenesedem ki.
Ne mondj semmit – súgja a fülembe.
Fogalmam sincs, hogy melyikőnk mozdul először. Csak a verejtékével keveredett parfümének mámorító illata jut el a tudatomig, és az, ahogy karjával magához szorít. A világ mintha egy pillanatra megszűnne, s csupán a végtelen sötétségben kapálóznék, nem tudom mi történik körülöttem, az érzékszerveim egymást követve hagynak cserben. És ebben a sötétségben olyan mértékű nyugodtság talál rám, hogy azt kívánom, bárcsak ne ébrednék fel.
   Arra eszmélek, hogy az ajkam Jungkook ajkának rabja, és minden másodperc elteltével egyre jobb érzéssé válik a közelsége. De rájövök, hogy őrültség amit művelek, ezért erőt véve magamon lököm el a fiú alakját. Rá sem pillantva, a lehető leggyorsabban tűnök el a tömegben, és némi bolyongás után a vécében találom magam.
   Egymás után többször is arcot mosok, hogy valamelyest felébredjek a kábulatból, de a szervezetemben megbúvó alkohol mennyiséggel szemben, az a kevés hideg víz mit sem ér. Elhúzódom a helyiség szélére, s kényelmesen helyet foglalva a sáros, hideg padlón, Eunbi számát tárcsázom.
   Nem veszi fel.
   Újra hívom.
   Nem válaszol.
   Ismét cseng a telefon.
   Nem kapok választ.
   Tizenhétszer próbálom hívni, de egyikre sem érkezik válasz.
   Bepánikolok. Fel-alá kezdek járni a vécében, és jelenleg az sem érdekel, hogy minden idetévedő ember egyenesen hülyének néz. Fél egy múlt, kizárt, hogy Eunbi ilyenkor már aludjon, pláne hogy korábban maga NamJoon hívta el bulizni. Talán éppen azt csinálják... de szinte húsz hívás után Eunbi biztosan idegesen kiáltott volna a telefonba, hogy éppen lovagló pózban ül egy srácon és hagyjam békén.
   Idegesen rontok ki a tömegbe, továbbra is folytatva az értelmetlennek tűnő hívásokat. Átvágok a bulizó emberáradaton, és kivergődök egészen a hely bejáratáig.
   Egy ismerős alak megy el mellettem, s vissza fordulva sikerül felismernem az alacsony, szőke srácot.
Jimin – támadom le. A homlokát ráncolva igyekszik eltolni magától. – Nem láttad a barátnőmet? – kérdezem kétségbeesetten.
Fogalmam sincs, kiről beszélsz – veti oda, s már indulna is tovább, de sikerül a vállától visszarántanom.
Eunbi. Tudod, magas, szőke, szexi – magyarázom, kézzel lábbal mutogatva.
Ha azt a ribanc csajt keresed, akkor nem tudok segíteni – nevet fel szemrehányóan. – Biztos most is éppen egy autó hátsóülésén nyög.
Mintha nem lennék képes a gondolkodásra, a kezem a másodperc töredéke alatt csattan el Jimin tökéletesnek titulált képén. A másik pillanatban meg egy ismeretlen alak rángat ki a klub parkolójába. Hangosan szitkozódom, és csapkodnék is, ha ez az alattomos valaki nem fogná le mindkét kezemet.
Fel foglak jelenteni, ha nem engedsz el most azonnal – kiáltom a személynek, mire egyenesen a földre lök. Az esés miatt fájdalmasan felhorzsolom a tenyeremet. – Meg akarsz halni? – szökök neki az előttem állónak. Egyre jobban kezdenek kirajzolódni a vonalai, de mire felfogom, hogy a srác kétszer akkora mint én, már túl késő megfutamodni. Ma biztosan egy kórház sűrgősségi osztályán kötök ki...
   Egy kar ragad meg hátulról, mielőtt elérném az előttem levő sziklanagyságú férfit. Váratlanul olyan reflexeim fedik fel magukat, melyeknek eddig a létezéséről sem tudtam, és a könyököm pillanatok alatt valahol a mögöttem álló mellkasába csapódik, az öklöm meg egy arcot talál el. De talán csak én érzem magam a momentum hevében igazi harcosnak, mert hamarosan mindkét kezem ismételten fogságba kerül.
Velem van a lány – mondja a rabtartóm a másik férfinek.
Vidd valahová messzire – mér végig alaposan a tekintetével.
Azt fogom tenni – kezd el maga előtt vezetni, távolabb a klubtól. Hiába vergődöm, a szorítása nem enged.
Ki a franc vagy? – kiáltom a dühösen.
A megmentőd – hallom meg az iróniát a hangjában. Elengedve, azonnal megfordulok, s amint a szemébe nézek, a testem megszűnik, az agyam kikapcsol, én meg csak bámulok a szőke srácra.
Mit keresel itt? – szedem össze magam, hogy az ellenségem előtt ne tűnjek egy sebezhető lánynak. Nos, ezzel talán már elkéstem... Taehyung megvető tekintete lyukat éget rajtam.
Az eredeti tervem szerint bulizni jöttem, de egy lánynak éppen szüksége lett rám.
Te vagy az utolsó ember, akinek kellene a segítsége – tartom meg a tisztes távolságot, elsősorban azért, hogy ne látszódjon az alkohol áztatta állapotom, valamint mivel egy ismeretlen, fejemben levő hang azt súgja, hogy tartsam magam távol tőle.
Én a helyedben inkább köszönetet mondanék – dől neki, feltehetőleg a saját autójának. – Ha én nem lennék, valahol egy árokban hevernél megverve. Ilyenkor hol van a nagymellű barátnőd?
Ha érdekel, éppen az ő keresésére indultam – felelek gorombán, a szememet fel-le futtatva a fiún. Szédülök, és kénytelen vagyok megkapaszkodni a mögöttem húzódó drótkerítésben.
Mennyit ittál? – ragadja meg a vállam Taehyung, ezzel magával szembe állítva. Pökhendi arcán ezúttal mintha egy csepp szánalom tükröződne. Menten rosszul leszek az ábrázatától.
Közöd? – tolom el a kezét.
Nem az óvodában vagyunk – forgatja a szemét.
Pedig te oda való vagy – nevetek a képébe kelletlenül.
Ezt a helyedben nem állítanám ilyen bizonyossággal – emeli meg az államat. Elrántanám a fejemet, de most nem vagyok képes hírtelen mozdulatokra. – Vérzik a szád – állapítja meg.
Remek, doktor úr. Látom értesz a szakmához.
Maradj itt – utasít, figyelmen kívül hagyva a korábbi mondatomat. Hová is tudnék menni a jelenlegi állapotomban? Még csak a környéket sem ismerem.
   Úgy döntök, hogy kényelmesebb a földön ülni, nekidőlve a kerítésnek, és most valahogy a mocsok vagy a sár sem zavar. Még mindig forog körülöttem a világ, és a végtagjaim sem hallgatnak az utasításaimra. Hiába mondom a kezemnek, hogy emelkedjen, az továbbra is a combomon fekszik.
   Néhány autó fordul a parkolóba, és hírtelen eszembejut a hátsó ülésen üzekedő Eunbi képe. Talán ő is részeg, vagy valamilyen szer hatása alatt áll. Mivan, ha olyant tesznek vele, amit nem akar, de nem képes ellenkezni? Vagy ha tehetetlenül egy árokban vergődik. Segítenem kell rajta, mennem kell, de képtelen vagyok felállni, fáj a fejem, émelygek, és az a cseppnyi erőm is elment, amikor az a seggfej szőke megjelent.
Nyugodj már le – zőkkent ki az előbb emlegetett. – Nesze – nyom a kezembe egy palack vizet. – Idd meg, aztán megnézem a sebet a szádon, meg a kezeden.
Mióta játszod az őrangyal szerepet? – próbálom kicsavarni az üveg kupakját.
Maradj csendben – veszi ki a kezemből, majd kicsavarva adja vissza a palackot. – És igyál.
Három korty után újra meg akarok szólalni, de Taehyung azonnal visszairányítja az üveget a számhoz, ivásra kényszerítve. A palack víz utolsó cseppje is elfogy, de semmivel sem érzem magam jobban. Sőt... azt hiszem nem ártana ellátogatnom az illem helyiségre.
Nem való ital a te kezedbe – guggol elém, alaposabban szemrevéve az ábrázatomat. Kezébe vesz, majd megnedvesít egy papírzsebkendőt, s ezzel kezdi el tisztogatni az ajkamra keletkezett sebet.
Fáj – fordítom el a fejem sziszegve.
Te bajod – ragadja meg az arcom, hogy ne legyek képes mozgatni. Összeszorítom a szemem, amíg törölgeti a sebet, s még csak levegőt sem veszek. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez valójában nem okoz ekkora fájdalmat, most mégis úgy érzem, mintha legalább egy láncfűrésszel kapargatná a sérülést.
   Végezve a gyötrelmes tevékenységével, a tenyeremhez nyúl, és mint ahogy azt korábban az ajkammal tette, törölgetni, tisztogatni kezdi.
Szándékosan kínzol – szorítom ökölbe a kezem, ám a fájdalmas megbánás azonnal rámtör.
Ha nem szeretnél egy csinos fertőzést, akkor kénytelen leszel kibírni – erősködik tovább. – Vagy csak a nyelved van felvágva, valójában gyenge vagy? – kérdezi szemrehányóan. Legszivesebben a vérző tenyeremmel törölném képen, hogy végre valami mocsok is ékeskedjen a jóvágású arcán. Nem leszek gyenge, pláne nem előtte.
Csináld – veszek nagy levegőt, felkészülve az előttem álló tortúrára.
Minden bizonnyal önszántából vet alá a szenvedésnek. Még ha azt is mondja, hogy jót akar tenni, titkon biztosan elégedetten nyugtázza, hogy ezúttal nem csak lelki, de fizikai fájdalmat is okozhat nekem. Ilyen szadista lenne? Vagy ezt csak én mesélem be magamnak...
   Nevetséges a helyzet; az, hogy félredobva az eddigi kifogásolhatatan magatartásomat, könnyelműen engedtem egy majdhogynem ismeretlen srácnak, hogy leitasson. Most meg egy erkölcstelen majom próbál ápolgatni... Vagy talán én magam lennék az emberszabású, az állatra jellemző viselkedést szemléltetve? Nyöszörgök és meg vagyok győződve arról is, hogy elhagyja egy egy akaratlan mondat a számat, de valahogy mégsem tudom felfogni, hogy mi történik velem. Csak egy erősen lekezelő tekintetet érzek magamon, amelytől legszívesebben a világ végére rejtőznék. Gratulálok Sora... szépen bemutatkoztál.
   Lehunyom a szemem, és habár továbbra is egy körhintán érzem magam, igyekszem kiüríteni a fejem és a lélegzetvételeimre koncentrálni. Megszűnik a tenyeremből áradó fájdalom, és mintha az előttem levő szőke is távolodni kezdene, de nincsen elég akaraterőm ahhoz, hogy felpillantsak.
Állj fel és menj haza – hallom meg a mély hangját, a korábbinál messzebbről.
Jó ötlet – vonom meg a vállam. Nem képzelheti azt, hogy ebben az állapotban én haza fogok sétálni... Ez a gondolat több helyen is vérzik.
Akkor jó utat – hallom meg a távolodó lépteit. A pilláim azonnal kipattannak, és ahogy meglátom a fiú sétáló alakját, meggondolatlanul kiáltok utána.
Ne merészelj itthagyni! – ordítom, mit sem törődve a közelben levő emberekkel.
Az én munkám lejárt. A többit oldd meg magad – válaszol a válla fölött hátrapillantva. Undorodom a nagyképű látványától, és ha ez a beszélgetés nem ilyen szituációban folyik le közöttünk, az öklöm már biztosan valahol az arcába mélyedve állna. Ám bármennyire is rühellem Taehyung felfuvalkodott személyét, jelenleg ő az egyetlen aki bármi módon is segíteni tud rajtam.
Ha itt mersz hagyni egyedül a sárban egy védtelen lányt, azzal csak bizonyítod, hogy miféle szánalmas alak vagy – szólok utána. Mintha a szavaim meghatnák, visszafordul, és megtéve pár lépést, egyenesen előttem guggol le. Mélyet lélegezve, beletúrva az idegesítően szőke hajába, beszédre nyitja a száját.
Pici lány – kezdi a mondandóját egy felháborító megnevezéssel. – Látnod kellene magad, és akkor kétszer is meggondolnád, hogy kit nevezel szánalmasnak. Csak hogy tisztázzuk a dolgokat, lányt még nem láttam ennyire undorítóan lerészegedni – vonja fel mindkét szemöldökét. Irtózkodó tekintettel néz végig rajtam.
Megragadom az ingjének gallérját, s erősen szorítva húzom magamhoz valamivel közelebb.
Meghazudtolod a saját cselekedeteidet. Mi értelme volt korábban segítened rajtam, ha most egyszerűen itt hagysz? – próbálok hatni rá, de nem úgy tűnik, mintha a szenvedő lényem hangyányira is érdekelné. – Legalább egy taxit hívj.
Miért pazarolnék rád több időt? – akadékoskodik tovább.
Megelégelem a helyzetet, és megfogódzva a drótkerítésben, igyekszem talpra állva arra kényszeríteni magam, hogy egy egyenes vonalat követve haladjak előre. Kisebb nagyobb sikerrel botorkálok pár méteren át egy lépcsőig, melynek a korlátjába kapaszkodva próbálkozom rátalálni az egyensúlyomra. Ez így nem fog menni...
Most meg mit művelsz? – ered a nyomomba a szőke.
Próbálok haza jutni – hajítom a fejéhez rosszallóan a szavakat. Mi a francért követ, ha az előbb magamra készült hagyni?
A kampusz a másik irányban van.
Kösz a tippet – grimaszolok. Mély levegőt véve készítem fel magam a következő döcögősnek ígérkező sétára, ám amikor megindulnék, Taehyung mellkasába ütközöm. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem az ő irányába léptem, akkor meg hogy került elém? – Most meg mi van?
Haza viszlek – jelenti ki nem várt módon.
Nem kell – tolom félre az utamból, és indulnék is tovább, de a keze a karomon állapodik meg, és olyan szinten ránt vissza, hogy önkéntelenül is az ingjében kapaszkodom meg.
Nem akarok később szemtanúként vallomást tenni, csak azért mert reggelre rátalálnak az út szélén heverő holttestedre.
Kedves szavak, egy kedves embertől – állapítom meg, követve a srác lépteit az autójáig. Nem tudom, hogy jó ötlet-e ez a fuvar, mert a jövőre nézve már látom, hogy a szivességét fisszafizetteti velem, azonban választási lehetőség híján mást nem tudok tenni, csak beletörődni a helyzetbe.
Lehetőleg ne mocskolj össze mindent, és ha hánynod kell, szólj, feltéve ha nincs fölösleges pénzed új kárpitozásra – indítja be az autót.
Ne aggódj, megóvom az autódat, majd egyenesen rád hányok – veszek fel egy kényelmes pozíciót, annak ellenére, hogy Taehyung szikrát szóró tekintete azt sugallja, különösebben nem díjazza a műszerfalon elnyúló lábamat.
Halkan szól a zene, és azt felfogom, hogy a szőke valamiről magyaráz, de a mondatok tartalma már nem jut el a tudatomig, így elfogadva punnyadtságomat zárom le a pilláimat, utat adva a pillanatokkal később rámtörő álomnak. Milyen ironikus az a valaki, aki ezt a világot irányítja... biztosan jól szórakozik a szenvedésemen.

Ha azt állítanám, hogy minden rendben, valószínűleg egyetlen személy sem lenne ezen a világon, aki hinne nekem. Émelygek, most még jobban mint korábban, és nem tudom eldönteni, hogy csak az elmém játszadozik velem vagy a koromsötét szoba tényleg megállíthatatlanul forog. Arra azonnal rájövök, hogy valami megfejthetetlen módon a saját szobámban vagyok, és azt is érzem, hogy az ágyam szűkösebb a megszokottnál. Kínkeserves gyötrelem árán ülök fel, hogy szemrevegyem a mellettem fekvőt, ám amint kiegyenesedem, a testem úgy dönt, hogy nem bírja tovább, s könyörtelenül küldi fel a gyomrom tartalmát. Csupán pillanatok választanak el attól, hogy a vécé mellé küldjem a feljövő terméket, de ezúttal az élet mégis kegyesnek bizonyul.
   Minden kijön belőlem, az utolsó csepp víz és epe is, végül remegve terülök el a jéghideg, barátságtalan csempén. Hasogat a fejem, mintha valami belülről szeretné szétzúzni, a hasam pedig olyan hangosan korog, hogy a földszinten levőket is felkölti álmukból. Soha nem voltam még ilyen rosszul.
Élsz még? – kapcsolja fel a villanyt a fürdőbe érkező, szemét súrolgató Eunbi.
Nem vagyok benne biztos – nyögöm, ujjaimmal kifésülve a kócos hajamat az arcomból. A lány álmos képére pillantok, és fogalmam sincs, hogy hogyan kerül ide, de végtelenül hálás vagyok, amiért mellettem van, és nem egyedül kell szenvednem.
Megpróbálok felülni, ám ekkor újra rámtör az öklendezés, és fene tudja honnan, de még mindig van egy kevés a gyomrom tartalmából, ami habozás nélkül tör utat magának. Eunbi sietősen terem mellettem, majd kérés nélkül fogja össze a hajamat, s a hátamat simogatva próbál bíztatni, hogy adjak ki mindent, és hogy nemsokára jobb lesz.

   Ha ezt az éjszakát túlélem, jöhet bármi, az biztosan nem lesz ennyire szörnyű. Csak tudnám, mit követtem el a világ ellen, hogy ekkora büntetés lett kiróva rám.





2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó volt. Örülök, hogy elolvashattam. Király volt így tovább. 😀

    VálaszTörlés